Toronyszoba

Luna bedugta fejét a leendő szobájába és meglepő látvány tárult a szeme elé.

Trelawney körbe-körbe járkált a szobában és pálcájával látszólag találomra érintette meg a padlót, a falat vagy egy gerendát. Érintései nyomán madarakkal borított szőnyeg nőtt ki a hajópadlóból, virágba borult egy falmélyedés és csipkés ágytakaró terítette be az ágy végét.

Luna csak ámult és bámult, a szoba percről percre csodálatosabb lett és ez a ragyogó tekintetű, vidáman varázsolgató Sybill még csak nem is emlékeztette arra a zavarodott, búskomor nőre, akit megismert. Szeretett volna köszönetet mondani a berendezésért, ezért halkan megszólalt:
- Izé...Miss Trelawney ez egyszerűen mesés! Képzelni se lehet szebbet! Nagyon szépen köszönöm!

Trelawney keze a hang hallatára megállt a levegőben, és az a pár szál tulipán, ami épp kisarjadt a pálcája végéből nyomban el is hervadt. A tanárnő riadtan megpördült és a szélesen mosolygó kislányra nézett, de úgy, mintha épp nem akarna hinni a szemének.
- Csak McGalagony utasítását teljesítettem. Most mennem kell!- Sybill sebesen igyekezett a lépcső felé, közben belerúgott egy világoskék puffba és feldöntött egy háromlábú kis asztalkát. Szeme sarából zavartan tekintgetett Lunára, már nyoma se volt rajta a pár perccel ezelőtti magabiztosságnak és jókedvnek. A köpenyével való kisebb harc után végül sikerült leereszkednie a csigalépcsőn.

Az egész olyan gyorsan és váratlanul történt, hogy Luna szinte fel se fogta. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Trelawney feje eltűnt a kis köralakú lyukban.
- Várjon! Hova siet? Maradjon még! Most már én is biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk érezni magunkat

De hiába kiabált le a mélyedésbe, szavaira nem érkezett válasz, hacsak nem nevezhetjük válasznak azt a hatalmas robajt, amellyel Trelawney leért a szobájába és valószínűleg felborította a gömbökkel teli polcot.

Luna nem látta értelmét, hogy a jósnő után eredjen, ezért inkább lehuppant vadonatúj pihe-puha ágyára és jó alaposan szemügyre vette új lakhelyét. Végigfuttatta tekintetét a virágba borult fa gerendákon, a falat díszítő vidám festményeken, ismét megcsodálta a szőnyeget, amire repülő madarakat szőttek, de valamilyen különleges fonallal, mert a napfény megcsillant a kis kolibrik tollán, és változtatta a színüket. Mikor belépett a szobába csak úgy kékellett a padló a madaraktól, de most már citromsárgán virított. Akadtak a szobában még kis asztalkák és szekrények szebbnél szebb holmikkal megpakolva, de Luna figyelmét leginkább az a három könyvespolc kötötte le, ami az ágyától legmesszebb levő sarkot kitöltötte. Hosszasan tanulmányozta a kötetek gerincét, majd a Legendás lények-lényegtelen legendák című könyvet vette magához és az ablakmélyedésbe ülve nyomban el is merült a melleszek- és happoló ugrászok világában.

Frics lihegve rontott be a toronyszobába, az ajtóban azonban megtorpant és elállt a lélegzete. Körbepillantott a kicicomázott, immár tiszta szobában. Tátott szájjal bámult, majd tekintete megakadt az ablakban kuporgó, szőke kislányon. A kislány, mintha észre sem vette volna a becsörtető gondnokot, nyugodtan olvasott, majd lassan elfordította a fejét az ajtó irányába és a némán bámult.

-A macskák által hordozott krokozók a varázserőt is veszélyeztethetik. Én a maga helyében nem engedném az ágyamnak és az ebédemnek még a közelébe se.- Luna ezzel a köszöntésnek nehezen nevezhető mondattal üdvözölte Fricset, majd zavartalanul tovább bámulta a ráncokkal barázdált arcot.

A gondnok dühösen felhorkantott és magához szorította a doromboló macskáját.
- Hát te meg ki vagy? Még nem kezdődött el a tanév.
Mondta nem túl barátságosan Frics. Majd maga előtt dünnyogte: talán ez az a gyerek, akiről McGalagony beszélt.
Krákogott és letette a macskát a szőnyegre. Mrs.Norris nyomban elkezdte kergetni a madarakat, majd felugrott a kislány mellé.

Luna az állatot nézegette, és így intézte szavait Fricshez.
- Végül is meg tudom érteni. Nagyon magányos lehet itt a kastélyban, mikor mindenki elmegy. Meg ahogy látom senki se szereti magát igazán. Én szívesen lennék a barátja, tudja itt fogom tölteni az egész évet.
Luna rámosolygott a gondnokra, de olyan őszintén, ahogy azt még talán senki se tette.

Frics csak nézte a lányt, nem szólt semmit és kiment a szobából. Mrs. Norris hozzádörgölőzött Luna lábaihoz, nyávogott egyet búcsúzóul és követte gazdáját.

Frics fürgén szökellt fel az utolsó lépcsőfokon és tőle szokatlan izgatottsággal várta, hogy újból találkozhasson azzal a furcsa kislánnyal. Odalépett az ajtóhoz és remegő kézzel kopogtatott.

Luna felnézett a könyvből, majd értetlenül meredt előre. Nem volt hozzászokva, hogy kopogtatnak az ajtaján. Egyáltalán ahhoz se volt hozzászokva, hogy van ajtaja. Rövid gondolkodás után arra jutott, hogy az a leghelyesebb, ha kikiált:
- Fáradjon beljebb- egyszer egy muglitól hallott valami ilyesmit, majd még hozzátette- ha tisztességesek a szándékai!

Frics lassan kinyitotta az ajtót és beljebb lépett. Színesebb volt a szoba, mint emlékezett rá. Tett pár tétova lépést a kislány irányába, majd eszébe jutott a csomag. Megállt a szoba közepén és onnan nyújtotta a lány felé:
- A Bagolyházban takarítottam, mikor egy sötétbarna kuvik ezt a csomagot hozta, gondolom neked. Te vagy Luna?
Hangja barátságosabban csengett, mint áltatában.

Luna szélesen mosolygott az öregemberre.
- Jaj, úgy örülök, hogy visszajött! Tudja attól féltem, hogy valami butaságot mondtam, és megharagudott rám. Gyakran előfordul velem. De most megnyugodtam.- Luna átvette a csomagot, és leült vele az ágyra, Fricset is hellyel kínálta.- Igen, én vagyok Luna, ezt pedig biztos az apukám küldte, nagyon hiányozhatok neki. Milyen jó, hogy nekem itt vannak maguk! Bár azt hiszem Miss Trelawney nem kedvel túlságosan. Kinyissuk? Látom a szemén, hogy maga is kíváncsi.- A kislány elkezdett zörögni a papírral, de a csomagolás hamar megadta magát.- Nézze csak! Egy Hírverő! Ezt az apukám szerkeszti.Ez pedig...Hát ez meg mi lehet?- Luna egy sötétzöld kőnek látszó tárgyat tartott Frics orra elé, ami úgy mozgott, ahogy egy szív doboghat.

Frics a kezébe vette a követ, néhányszor megforgatta, majd izgatottan pillantott a kislány felé:
- Ez egy különleges csigafajta. Mikor kisfiú voltam, ilyeneket gyűjtöttem a társaimmal. Ha a tenyeredben összenyomod, akkor elkezd kacagni. Hallgasd csak!
És az összeszorított csigát a kislány füléhez tarotta.

Luna hallgatózott egy darabig, majd kinézett az ablakon és távolba révedő tekintettel mondta:
- Ez nagyon szép. Apa biztos azt akarja, hogy vidám legyek, de hát tudhatná, hogy egyébként is mindig az vagyok. Anyukám szokta mondani, hogy mikor pici voltam és egyedül hagyott otthon Apával, akkor biztos nevetőporba ejtett, azért lettem ilyen...És hol lehet ilyen csigákat találni? Én is szívesen gyűjtenék, annyi embert kéne felvidítani. Maga hol kereste, mikor kicsi volt?

Frics gondolkodás közben dörzsölte az orrát.
- Én annak idején a varázsló rokonaimnál, a pincében találtam ilyeneket. Nem tudom, hogy kerültek oda, vagy, hogy máshol is élnek-e. Tudod, én a testvéreimmel ellentétben mugli iskolába jártam, ahol nem tanultunk ilyenekről.
Szomorúan ellhallgatott a gondnok. Luna kezébe csúsztatta a csigát és indulni készült. Nem szerette mások előtt felfedni az érzelmeit. Jobbnak látta, ha goromba, zsémbes vénembernek tartják és messze elkerülik.

- Kár, hogy nem szeret beszélgetni, pedig most nagyon jól csinálta, és nem is volt undok. Nem tudom, miért írtak olyan gonosz dolgokat magáról azokba a könyvekbe.-bökött az ablakülés elé halmozott könyvkupacra- Remélem, máskor is meglátogat, vagy majd én keresem meg magát.

- Persze.
Válaszolta bátortalanul a gondnok és mielőtt kisurrant az ajtón még egy futó pillantást vetett Lunára.

Luna az ablakmélyedésben gubbasztott egy díszes kötésű künyvvel az ölében. A kötet már jó ideje az ötszázhuszonhét és feledik oldalon volt nyitva, ugyanis a kislány belefeledkezett az ablakon keresztül elé táruló csodálatos láványba. A nap fényesen ragyogott, az erdő fái pedig, mint egy zöldbe öltözött hadsereg védelmezték a látóhatár szélén azt az aprócskának tűnő kalyibát. A házikó kéménye vidáman eregette sötétszürke füstjét, amelyet Luna már percek óta bámult.
A levegőben áttetsző alakok sürögtek-forogtak, az egyik aprócska füstkislány szorosan ölelte füstanyukáját, miközben egy apró füskisfiú ugrált körülöttük. A fiúcska nagyon bánatosnak érezte magát, és este biztos álomba sírja majd magát.
Luna hirtelen magához tért ábrándozásából, megrázta a fejét, már megint elbóbiskolhatott. Leugrott a puha szőnyegre, és sétára indult a kastély megszámálhatatlan folyosólyára.